11
ápr
Kisamerikai barlanglakások
Cserépfalu népi építészetének egyik jellegzetessége a Berezd oldalában található volt barlanglakások sora. A könnyen faragható riolittufából felépülő hegy igen alkalmasnak bizonyult a felépítéshez, így a falu házainak szinte mindegyike ebből készült. A Berezdalján elhagyott kőbányák meredek falai jó alkalmat adtak arra, hogy a falba barlangokat vájjanak, a kivájt követ eladják és a barlangba beköltözzenek a falu legszegényebb családjai. Ezek nyilvánvalóan a földnélküli zsellérek voltak. A népi gunyoros humor Kisamerikának nevezte el ezt a települést (Berezdalja, Kácsi út). Különös nevét a reformátusok ragasztották rá gúnyból, utalva arra, hogy amíg a falu gazdagabb lakói a világgazdasági válság idején Amerikába vándoroltak ki, addig a szegények tufa-falba ásták lakásaikat, így csak „Kisamerikáig” jutottak.
Arra vonatkozóan, hogy mikor kezdték meg a barlanglakások építését semmilyen hivatalos adatot nem lehetett feltalálni. Erre csak a még a térségben élő és valamikor ott lakott személyek elmondása alapján következtethetünk. „Már a nagyanyám is ott lakott, nagypapám ott született”, ebből arra lehet következtetni, hogy a 19. század második felére tehető ez az idő. Azt viszont sikerült kideríteni Papp Sándor jóvoltából, hogy kik voltak a Kisamerika barlanglakások utolsó lakói: – id Szabó Lajos (Jupúp) Kisamerika 2. sz. – Papp Sándor (Csendőr) Kisamerika 4. sz. – Horváth Lajos (Piskó) Kisamerika 4. sz. – Farkas Lajos (Kucsér, Vak) Kisamerika 8. sz. – Pócsik Ilona Kisamerika 10. sz. – Takács Borbála (Görcsös) 10. sz. Zárójelben a ragadványneveket adta meg Papp Sándor, hiszen e néven ismerik őket a faluban.
Szabó Lajosné, született Lénárt Julianna elmondta, hogy ők 1968-ban, az apósa id. Szabó Lajos pedig 1969-ben költözött ki a barlanglakásból és ő volt az utolsó lakó. Azóta a barlanglakások lakatlanok és pusztulnak egy kivételével, ugyanis a tulajdonos egy pincegádort épített a lakás elé, így az teljesen épen maradt. Jelenlegi tulajdonosa Kósik István volt polgármester. Az eredeti lakás 3 helyiségből állt, egy lakókonyha égre nyíló ajtóval és két kis rácsos ablakkal, tőle balra két egymásba nyíló helyiség, amit kamrának, pincének használhattak. A lakókonyha jobb hátsó részén található a falba vésett kemence, ajtaja előtt a kucik (főzőpadka), felette a bográcstartó lánccal. A kucik felett, a kemence ajtó előtt a kéménykürtő, ahol a füst távozott. A lakás átlagmagassága 230- 250 cm volt.
A lakások berendezéséről, használatáról és az életmódról: A lakás bútorainak egy részét általában maguk a lakók készítették, asztal, láda, karoslóca, szalmaszék, szalmadikó (ágy). Ez utóbbiak ülő, illetve fekvő részét zsupszalmával fonták be, innen az elnevezés. A tisztálkodás és a főzés igen nehézkes lehetett, hiszen kút nem volt a lakásoknál. A vizet a Váraljai utcán lévő közkútból hordták kannákban, vödrökben. Kutat csak Szabóék építettek, illetve ástak 1958 végén. Télen úgy spóroltak a tüzelővel, hogy amikor a tűz leégett, tehát nem füstölt, a kéményt kürtődugóval bedugták, így nem szökött el a meleg. A dugó rongyból készült és egy rúddal dugták fel a kéménybe. Volt olyan lakás is, ahol nem volt kemence, hanem kint építettek kemencét. Ez szükséges volt a kenyérsütéshez minden háznál.
Említésre méltó az itt élő emberek életmódjai is. Ők a legszegényebbek voltak a faluban. Summások, napszámosok, akik idénymunkával, napszámmal keresték kenyerüket. Nehéz munkát végeztek mind a férfiak, mind a nők. A nők úgy próbáltak segíteni a családon, hogy hóvirágot, ibolyát, sóskát, gombát szedtek, súrolóport készítettek a morzsalékos kőből és ezzel házaltak és a piacra hordták Mezőkövesdre. A férfiak szerszámnyeleket, vesszőseprűt készítettek, és ezzel pótolták ki a keresetüket. Az itt lakók egy része elköltözött, meghalt, helyükre mások jöttek tehát a létszám változott. Szabóné elmondta, hogy az apósáék 1928-ban vették meg a lakást és költöztek ide. Ő mint meny került a családba. „Az apósom elmondta, hogy a feleségével ketten egy egész nyári keresetüket adták a lakásért. Ez 10 mázsa búza volt.”
A megváltozott gazdasági helyzet lehetővé tette, hogy a barlanglakások tulajdonosai a faluban telket vásároljanak és fokozatosan kiköltözzenek a barlangokból.
Írta: Fehérvári István
Szabó Lajosné, született Lénárt Julianna elmondta, hogy ők 1968-ban, az apósa id. Szabó Lajos pedig 1969-ben költözött ki a barlanglakásból és ő volt az utolsó lakó. Azóta a barlanglakások lakatlanok és pusztulnak egy kivételével, ugyanis a tulajdonos egy pincegádort épített a lakás elé, így az teljesen épen maradt. Jelenlegi tulajdonosa Kósik István volt polgármester. Az eredeti lakás 3 helyiségből állt, egy lakókonyha égre nyíló ajtóval és két kis rácsos ablakkal, tőle balra két egymásba nyíló helyiség, amit kamrának, pincének használhattak. A lakókonyha jobb hátsó részén található a falba vésett kemence, ajtaja előtt a kucik (főzőpadka), felette a bográcstartó lánccal. A kucik felett, a kemence ajtó előtt a kéménykürtő, ahol a füst távozott. A lakás átlagmagassága 230- 250 cm volt.
A lakások berendezéséről, használatáról és az életmódról: A lakás bútorainak egy részét általában maguk a lakók készítették, asztal, láda, karoslóca, szalmaszék, szalmadikó (ágy). Ez utóbbiak ülő, illetve fekvő részét zsupszalmával fonták be, innen az elnevezés. A tisztálkodás és a főzés igen nehézkes lehetett, hiszen kút nem volt a lakásoknál. A vizet a Váraljai utcán lévő közkútból hordták kannákban, vödrökben. Kutat csak Szabóék építettek, illetve ástak 1958 végén. Télen úgy spóroltak a tüzelővel, hogy amikor a tűz leégett, tehát nem füstölt, a kéményt kürtődugóval bedugták, így nem szökött el a meleg. A dugó rongyból készült és egy rúddal dugták fel a kéménybe. Volt olyan lakás is, ahol nem volt kemence, hanem kint építettek kemencét. Ez szükséges volt a kenyérsütéshez minden háznál.
Említésre méltó az itt élő emberek életmódjai is. Ők a legszegényebbek voltak a faluban. Summások, napszámosok, akik idénymunkával, napszámmal keresték kenyerüket. Nehéz munkát végeztek mind a férfiak, mind a nők. A nők úgy próbáltak segíteni a családon, hogy hóvirágot, ibolyát, sóskát, gombát szedtek, súrolóport készítettek a morzsalékos kőből és ezzel házaltak és a piacra hordták Mezőkövesdre. A férfiak szerszámnyeleket, vesszőseprűt készítettek, és ezzel pótolták ki a keresetüket. Az itt lakók egy része elköltözött, meghalt, helyükre mások jöttek tehát a létszám változott. Szabóné elmondta, hogy az apósáék 1928-ban vették meg a lakást és költöztek ide. Ő mint meny került a családba. „Az apósom elmondta, hogy a feleségével ketten egy egész nyári keresetüket adták a lakásért. Ez 10 mázsa búza volt.”
A megváltozott gazdasági helyzet lehetővé tette, hogy a barlanglakások tulajdonosai a faluban telket vásároljanak és fokozatosan kiköltözzenek a barlangokból.
Írta: Fehérvári István
